Apám csendben egy nótába kezdett,

éreztem: hangja reszket

s szívéből százezer szikra pattan,

hogy az Égre repüljön, könnycsepp-alakban.

Apám csak dalolt, egy bús melódiát,

hogy feledni azt, ki már odaát

pihen, nem lehet, mert

létünkbe csillagport Ő kevert.

S Apám szemén a könny: halovány fátyol,

benne emlékek ős-tüze táncol,

s a bánat dallama

felfelé lassan ível. Ha hallana,

Anyám csillogó szemmel lesné,

hogy a bánat-nóta hogyan lesz az esté,

s gyöngyözve súgná fülembe, azt, mit mond a nóta:

az Idő majd segít, hidd el, majd megoldja...

Az emberi agy kifürkészhetetlen: hol tompítja az érzékszerveink által közvetítetteket, hol kicsit feltupírozza azokat.

Segít felidézni a felidézni-valót, vagy épp felejteni segít. Ahogy a lélek megkívánja.

Édesanyám nagyon szerette a sóskalevest, de szinte sosem főzött, mert Apa nem lelkesedett a zöld levesért. Ezért ha én itthon főztem, mindig főztem Neki is. A gyerekeimnek tejszínes habarással, Anyunak tejfölössel, mert Ő úgy szerette.

És ma, mikor kezembe fogtam a fagyasztott sóskát, az agyam a jól beidegződött rendszer szerint adta ki az utasításokat a kezemnek: elharmadolni a sóskát, külön lábasban felrakni a két darabot, rá a víz, stb., stb.

Aztán mikor a zubogó vizet néztem a két edényben, akkor döbbentem rá, hogy nincs már kinek tejfölös habarással sóskalevest főznöm. Nincs már kiért elharmadolnom a sóskát.

Tudom, bután hangzik, de felfoghatatlan fájdalommal öntöttem össze a két levest, és arra gondoltam, hogy ott Fenn, ahonnan most Ő figyel engem, talán elnézni nekem, hogy ma nem az ő szája íze szerint készült el az étek. Talán érzi, hogy lélekben ott kopogtattam, ott Fenn, azon a bizonyos ajtón. Siettem, hogy el ne hűljön a leves, amit az én Anyukám olyan nagyon szeret.

Már nem hallhattad, hogy ma reggel egy borzas gerle pörölt a korai nap túláradó szélrohamaival, s a kenyeres kocsi tompa zörgései közé bújt falatnyi illatok sem ébresztették már szimatoló orrodat; nem láthattad, ahogy az ég, úgy déltájt, tépett felhőfodrokból rajzolt angyalokat, bohón kacagva ránk, s nem érezhetted a tavasz ropogósan karcos illatait sem, melyek vékony sálam mögé bújva kapaszkodtak lüktető bőrömbe; már csukott szemhéjaidat simította végig a kórházi folyosókon támadt apró orkán kulcslyukakon beinaló fia, döbbenten nézve a parányi testet, mellette a "név", s "élt 2,5 évet".... már a kopott félhomályba rezdült bele a téged öltöztető, magányosan fekete ember lelke is, a mardosó igazságtalanság keserű nyálával a szájában, s a beszűrődő szürke napfény csilingelő porszemekkel intett búcsút neked, helyettem is; s csak mikor a búcsúba torkollott, menekülő tekintetem által keltett káosz úrrá lett rajtam, akkor és ott, az örökre elhalkult lépteid a kopott kórházi kövekre tükrözték a bennem visszhangosan ordító három pontot ... ennyit éreztem akkor, semmi mást; nem fért meg bennem sem vad düh, sem sikoltó segélykiáltás, sem egek magasába szökő, viharfelhőnyi búbánat, sem lenyugvó Napkorong vérfürdős halálgondolata, sem hang, sem szó, mi hűen tükrözte volna lelki békétlenségem elhervadt virágát; mert  szemed egykor mély kutú, tócsányi tükre örökre bezáródott; s csak a pontok, a három apró, kiköltetlen gondolat zápult meg ajkaim fészkében, meddő sóhajoknak engedve, hogy lelkem zsákutcájában leljenek örök sötétségre; s ahogy az agyonhajszolt idő lassan rám próbálta aggatni kinőtt, elnyúzott feledés-gönceit, úgy éreztem közben, hogy a pontok, a három, szívembe markolatig döfött kín-penge is örökre ott marad bennem, angyali emlékeddel együtt; s majd ha felriadok hajnaltájt, s nézem a pirkadat levetett, vörös pongyoláját az ég alján, csak egyetlen pontot látok, egy utolsó, apró, fekete porszemet, ami azért halálig ott lüktet majd bennem, magányosan, csak egyetlen pontot, egy apró élet örökké tartó emlékére...

Ez most nem az az írás lesz, amitől asztal alá röhögöd magad. Ez most más.

Ez most arról szól, hogy vannak az életben kizárólag tehetetlenséggel kezelhető helyzetek. És tehetetlennek lenni sz@r. Tehetetlen kőszilának lenni pedig maga a tömény elveszettség.

Vannak emberek az életemben, akik fontosak. Az első perctől. Lehet, hogy a buszmegállóban ismerkedtünk meg, lehet, hogy a könyvtárban botlottunk egymásba, lehet, hogy a tanárom volt, a lényeg: az első perctől olyan szimbiózisba került a lelkem velük, amit tér és idő soha nem tehet tönkre. Persze hogy a részükről is ilyen mértékű volt-e a hatás, az nem mindig derült ki.

Mindig is szerettem megfigyelni az embereket. Csendes nézelődőként másokról többet megtudtam sokszor, mint egy-egy átbeszélgetett éjszaka után. Mióta viszonylag nagy energiákat fektetek mások segítésébe, még inkább figyelek a körülöttem lévőkre. És mint az egyre többször kiderül: mások is sasolnak engem. /Kőszikla-érzés, bevezető szakasz./

Ha egy ismeretlen ember reggel rám köszön, és hüvelykujját felfelé tartva "belájkol" az utcán, az egyrészt kissé hátborzongató, másrészt visszajelzés, hogy olvasta a közösségi oldalon  a legújabb blogbejegyzésemet. És ez jó érzés azért. /Kőszikla-érzés, kezdetek./

Ha egy ismeretlen ember sms-t ír nekem, hogy olyan sok erőt adok neki, hogy hónapok óta nem iszik, mert tisztességtelennek tartaná az olyanokkal szemben, akik mindenféle rossz szokás nélkül is halálukon vannak, az egyrészt meghökkentő, másrészt tudom, hogy látta, mi volt az aznapi jó-cselekedetem. És ez még jobb a lelkemnek. /Kőszikla-érzés, haladó csoport./

Ha egy ismeretlen ember felhív, hogy hallotta, hogy ruhákat gyűjtök, és ő is hozna, mert kinőtték a gyerekek, rábólintok. Aztán mikor megjelenik Anya, három gyönyörű gyerekkel, akik közül kettőnek nem téli cipő van a lábán januárban, akkor egyrészt kicsit sírok belül, másrészt az addig összegyűlt adományból adok nekik két pár cipőt , a hozott gyerekholmikért cserébe. Talán a jóisten megbocsátja majd nekem :) /Kőszikla-érzés, némi visszaeséssel./

És ha egy ismeretlen embertől kapok egy e-mailt, amiben az áll, hogy Tomas, egy őskorból ismert jóbarátom meghalt, akkor ....

.... eszembe jut középiskolás korom, a könyvtárban eltöltött sok idő, és Tomas, aki szerintem ott született a könyvek között és mindig kapható volt egy jó kis beszélgetésre. Már akkor is legalább 100 évesnek nézett ki :) Akkor, ha jól számolom, már jócskán elmúlt 120 is. Végül is szép kort ért meg. Nyugodjék békében.

És az ismeretlen (mint kiderül, Tomas keresztfia) mesél. Mesél nekem a keresztapjáról, akit nem kell bemutatnia, mert tudom, hogy egy igazi ember volt. Egy igazi Ember. Felnéztem rá, ő volt az én kősziklám, aki mindenben tudott tanácsot adni és soha nem kérdőjelezte meg a problémáim fontosságát. És nem hallottam felőle legalább 10 éve. De a fiú kötelességének érezte, hogy tudjam, oda van a kősziklám :(

És tudod, mi a furcsa? Hogy az öreg is sasolt engem. Tudott rólam mindent, és állítólag büszkén csillogó szemmel mondta, hogy tudta, hogy én egy jó ember vagyok. Egy jó Ember. Így mondta. A kősziklám kősziklája lettem. És nem is tudtam róla. :(