Az emberi agy kifürkészhetetlen: hol tompítja az érzékszerveink által közvetítetteket, hol kicsit feltupírozza azokat.

Segít felidézni a felidézni-valót, vagy épp felejteni segít. Ahogy a lélek megkívánja.

Édesanyám nagyon szerette a sóskalevest, de szinte sosem főzött, mert Apa nem lelkesedett a zöld levesért. Ezért ha én itthon főztem, mindig főztem Neki is. A gyerekeimnek tejszínes habarással, Anyunak tejfölössel, mert Ő úgy szerette.

És ma, mikor kezembe fogtam a fagyasztott sóskát, az agyam a jól beidegződött rendszer szerint adta ki az utasításokat a kezemnek: elharmadolni a sóskát, külön lábasban felrakni a két darabot, rá a víz, stb., stb.

Aztán mikor a zubogó vizet néztem a két edényben, akkor döbbentem rá, hogy nincs már kinek tejfölös habarással sóskalevest főznöm. Nincs már kiért elharmadolnom a sóskát.

Tudom, bután hangzik, de felfoghatatlan fájdalommal öntöttem össze a két levest, és arra gondoltam, hogy ott Fenn, ahonnan most Ő figyel engem, talán elnézni nekem, hogy ma nem az ő szája íze szerint készült el az étek. Talán érzi, hogy lélekben ott kopogtattam, ott Fenn, azon a bizonyos ajtón. Siettem, hogy el ne hűljön a leves, amit az én Anyukám olyan nagyon szeret.