Már nem hallhattad, hogy ma reggel egy borzas gerle pörölt a korai nap túláradó szélrohamaival, s a kenyeres kocsi tompa zörgései közé bújt falatnyi illatok sem ébresztették már szimatoló orrodat; nem láthattad, ahogy az ég, úgy déltájt, tépett felhőfodrokból rajzolt angyalokat, bohón kacagva ránk, s nem érezhetted a tavasz ropogósan karcos illatait sem, melyek vékony sálam mögé bújva kapaszkodtak lüktető bőrömbe; már csukott szemhéjaidat simította végig a kórházi folyosókon támadt apró orkán kulcslyukakon beinaló fia, döbbenten nézve a parányi testet, mellette a "név", s "élt 2,5 évet".... már a kopott félhomályba rezdült bele a téged öltöztető, magányosan fekete ember lelke is, a mardosó igazságtalanság keserű nyálával a szájában, s a beszűrődő szürke napfény csilingelő porszemekkel intett búcsút neked, helyettem is; s csak mikor a búcsúba torkollott, menekülő tekintetem által keltett káosz úrrá lett rajtam, akkor és ott, az örökre elhalkult lépteid a kopott kórházi kövekre tükrözték a bennem visszhangosan ordító három pontot ... ennyit éreztem akkor, semmi mást; nem fért meg bennem sem vad düh, sem sikoltó segélykiáltás, sem egek magasába szökő, viharfelhőnyi búbánat, sem lenyugvó Napkorong vérfürdős halálgondolata, sem hang, sem szó, mi hűen tükrözte volna lelki békétlenségem elhervadt virágát; mert  szemed egykor mély kutú, tócsányi tükre örökre bezáródott; s csak a pontok, a három apró, kiköltetlen gondolat zápult meg ajkaim fészkében, meddő sóhajoknak engedve, hogy lelkem zsákutcájában leljenek örök sötétségre; s ahogy az agyonhajszolt idő lassan rám próbálta aggatni kinőtt, elnyúzott feledés-gönceit, úgy éreztem közben, hogy a pontok, a három, szívembe markolatig döfött kín-penge is örökre ott marad bennem, angyali emlékeddel együtt; s majd ha felriadok hajnaltájt, s nézem a pirkadat levetett, vörös pongyoláját az ég alján, csak egyetlen pontot látok, egy utolsó, apró, fekete porszemet, ami azért halálig ott lüktet majd bennem, magányosan, csak egyetlen pontot, egy apró élet örökké tartó emlékére...