Ez most nem az az írás lesz, amitől asztal alá röhögöd magad. Ez most más.

Ez most arról szól, hogy vannak az életben kizárólag tehetetlenséggel kezelhető helyzetek. És tehetetlennek lenni sz@r. Tehetetlen kőszilának lenni pedig maga a tömény elveszettség.

Vannak emberek az életemben, akik fontosak. Az első perctől. Lehet, hogy a buszmegállóban ismerkedtünk meg, lehet, hogy a könyvtárban botlottunk egymásba, lehet, hogy a tanárom volt, a lényeg: az első perctől olyan szimbiózisba került a lelkem velük, amit tér és idő soha nem tehet tönkre. Persze hogy a részükről is ilyen mértékű volt-e a hatás, az nem mindig derült ki.

Mindig is szerettem megfigyelni az embereket. Csendes nézelődőként másokról többet megtudtam sokszor, mint egy-egy átbeszélgetett éjszaka után. Mióta viszonylag nagy energiákat fektetek mások segítésébe, még inkább figyelek a körülöttem lévőkre. És mint az egyre többször kiderül: mások is sasolnak engem. /Kőszikla-érzés, bevezető szakasz./

Ha egy ismeretlen ember reggel rám köszön, és hüvelykujját felfelé tartva "belájkol" az utcán, az egyrészt kissé hátborzongató, másrészt visszajelzés, hogy olvasta a közösségi oldalon  a legújabb blogbejegyzésemet. És ez jó érzés azért. /Kőszikla-érzés, kezdetek./

Ha egy ismeretlen ember sms-t ír nekem, hogy olyan sok erőt adok neki, hogy hónapok óta nem iszik, mert tisztességtelennek tartaná az olyanokkal szemben, akik mindenféle rossz szokás nélkül is halálukon vannak, az egyrészt meghökkentő, másrészt tudom, hogy látta, mi volt az aznapi jó-cselekedetem. És ez még jobb a lelkemnek. /Kőszikla-érzés, haladó csoport./

Ha egy ismeretlen ember felhív, hogy hallotta, hogy ruhákat gyűjtök, és ő is hozna, mert kinőtték a gyerekek, rábólintok. Aztán mikor megjelenik Anya, három gyönyörű gyerekkel, akik közül kettőnek nem téli cipő van a lábán januárban, akkor egyrészt kicsit sírok belül, másrészt az addig összegyűlt adományból adok nekik két pár cipőt , a hozott gyerekholmikért cserébe. Talán a jóisten megbocsátja majd nekem :) /Kőszikla-érzés, némi visszaeséssel./

És ha egy ismeretlen embertől kapok egy e-mailt, amiben az áll, hogy Tomas, egy őskorból ismert jóbarátom meghalt, akkor ....

.... eszembe jut középiskolás korom, a könyvtárban eltöltött sok idő, és Tomas, aki szerintem ott született a könyvek között és mindig kapható volt egy jó kis beszélgetésre. Már akkor is legalább 100 évesnek nézett ki :) Akkor, ha jól számolom, már jócskán elmúlt 120 is. Végül is szép kort ért meg. Nyugodjék békében.

És az ismeretlen (mint kiderül, Tomas keresztfia) mesél. Mesél nekem a keresztapjáról, akit nem kell bemutatnia, mert tudom, hogy egy igazi ember volt. Egy igazi Ember. Felnéztem rá, ő volt az én kősziklám, aki mindenben tudott tanácsot adni és soha nem kérdőjelezte meg a problémáim fontosságát. És nem hallottam felőle legalább 10 éve. De a fiú kötelességének érezte, hogy tudjam, oda van a kősziklám :(

És tudod, mi a furcsa? Hogy az öreg is sasolt engem. Tudott rólam mindent, és állítólag büszkén csillogó szemmel mondta, hogy tudta, hogy én egy jó ember vagyok. Egy jó Ember. Így mondta. A kősziklám kősziklája lettem. És nem is tudtam róla. :(